2025. 02.28–03.02
Budapest Sportaréna
Tavaly ősszel olvashattál egy interjút Pécsi Balázs luxusszakértővel a S/ALON BUDAPEST lakástrend kiállítás oldalán a SNOBELIER online luxusáruház indulása kapcsán, akkor elsősorban az idehaza általuk forgalmazott indiai dizájnbútor márkáé, a Scarlet Splendouré volt a főszerep. Most gasztro aspektusból beszélgettünk a SNOBELIER társtulajdonos-ügyvezetőjével és a The Gentleman’s Review társasági és luxusmagazin felelős kiadójával arról, hogy milyen is egy jó gasztrotér, és mi tesz különlegessé egy menüsort. Tarts velünk!
A Scarlet Splendour ugye étkező- vagy konyhabútorzatot nem gyárt, az egyedüli termékcsoportja a témában a bárszekrényei. Azonban ezekkel mégis eléggé kimaxolják a témát, hiszen olyan statement darabokról van itt szó, amelyek rögtön magukra szegezik a szemet és elviszik a show-t az adott enteriőrben. Persze, az egész márka erről szól, pont így álmodták meg az alapítói, hogy itt a vásárló unalmas bútort bizony nem fog találni a kollekciókban. Lényegében talán ez a legfontosabb brief a tervezők számára. Az egyre híresebb szerb dizájner, Nika Zupanc matt felületkezelésű, arany vagy rózsaarany masnival „átkötött” tálalószekrényei kevésbé megosztóak, ahogy ide sorolnám a Marcantonio által tervezett, zöld és fehér színállásban kapható kaktusz alakú darabot is. Nem így a generációjában immár világsztárnak számító Matteo Cibic szamárfejes kreációi. Személy szerint nekem ez nagy kedvencem, mert mintha egy rég letűnt trendnek tartana görbe tükröt. A századforduló brit elitjénél ugyanis egy nagyon különös irányzat dívott, amelyet ma már egyértelműen taszítónak tartanánk. A hatalma csúcsán lévő Brit Birodalom gyarmatairól tömegével érkeztek a sportból elejtett állatok tetemei, amelyekből a vadászok valami bútordarabot szerettek volna készíttetni. Egy jó preparátor ebben az időben olyan volt, mint a fodrász vagy a fogorvos, nem igen cserélgették. Annál szívesebben elemezte ki viszont a „műértő” társaság, hogy a medvéből lett lerakóasztal elég vadnak tűnik-e, a bébizsiráf fotel elkapta-e az állat egy jellegzetes mozzanatát, és így tovább. Ezeknek a daraboknak nincs esztétikai értéke, a céljuk az anyagi helyzet fitogtatása volt a vendégek számára: azaz a tulajdonos megteheti, hogy Afrikába vagy Indiába menjen el vadászni, ha arra szottyan kedve. A mi állatfejes darabjaink ugyanígy meghökkentenek, akár érzelmeket is kiválthatnak, de ezekért egyetlen állatnak sem kellett meghalnia. (És ráadásul szépek is, ez sem egy utolsó szempont éppenséggel.)
Innen két márkát emelnék ki, az egyik éppen egy magyar. A Royal Paté libamájtermékek teljes ízskáláját forgalmazzuk, az én kedvencem a tokaji aszús és a fekete szarvasgombás. Alkoholt elég ritkán iszom, inkább csak fine dining étteremben - de ott is csak illemből, illetve munkaügyben, hogy képet kapjak róla, a menüsor egyes fogásaihoz milyen tételeket képzelt el a sommelier. Ellenben a tokaji aszú – a sokaknak már gejl édessége miatt - bármekkora mennyiségben jöhet. (nevet) Ugyanígy a szarvasgombával is hadilábon állok, nem szeretem, amikor egy ételben túl van tolva, ám ha az arányt eltalálja a séf, akkor valóban mennyei. A most bezárt dubaji világkiállítás magyar pavilonjában is bemutatkozott Royal Paté remekül megoldotta ezt a feladatot, csak úgy eteti magát a minden mentes üveges terméke. A másik kiemelendő brand (amit itthon úgyszintén kizárólag mi árulunk) az a francia Prunier, a világ egyik legismertebb kaviármárkája, amelynek még Yves Saint Laurent is tervezett csomagolást. A délnyugat-franciaországi Gironde megyében, az Isle folyóra épített medencékben 150 000 tokhalat nevelnek, amelyek ikráiból ötféle kaviár készül – természetesen a méltán közkedvelt Beluga és Oscietra fajták is megtalálhatók köztük.
Budapesten nagyon el vagyunk kényeztetve jó éttermekkel, mind a kulináriát, mind a szervízt illetően - olykor körülnézve csúcsidőben, hogy hányan vannak még rajtunk kívül, meg is állapítom, hogy talán túlságosan is, mert ennyi új nyitásra szemlátomást nincs szüksége a piacnak. (Legalábbis jelenleg.) Enteriőrben sem nagyon látok különbséget, a hazai vállalkozók beleteszik azt anyagilag, amit bele kell, a vizuális eredmény jó, de mindenképpen a célnak megfelelő. Kiugróan kreatív példa mondjuk kevés van, de arányaiban külföldön sincs sokkal több különleges koncepció. Ami azonban nem kell, hogy azt jelentse, hogy akkor hátra lehet dőlni, mert ha máshol is ez megy, akkor nekünk is jók az igényes, ámde kissé unalmas enteriőrök. Egy-egy jól megválasztott látványelem, statement darab annyit lendíthet a még olcsóbb bútorzaton is, ami már financiálisan is kimutatható. Hogy saját példánál maradjak, lehet, hogy egy Scarlet Splendour darabért mélyen a zsebbe kell nyúlni, esetleg meg kell húzni a büdzsét valahol, de megéri. Olyan időtálló karaktert tud adni egy vendégtérnek, hotel esetében egy drágább lakosztálynak, bárnak vagy szivarszobának, amit a vendégek bizony a hűségükkel és az Insta-posztjaikkal hálának majd meg.
Hát ez nézőpont kérdése szerintem. Itthon például sok esetben már követni is nehéz, hogy éppen mi helyén mi nyílt, olyan nagy a fluktuáció. Nem mondom, hogy ez csak az enteriőrök hibája, de biztos hozzátesz a látvány (avagy annak hiánya), miért nem lesz egy hely sikeres. A londoni Cipriani vagy a Claridge’s hotel bárja nem épp tegnap lett újra húzva, és köszönik szépen, szabad asztal nincs. De meg van a maguk karaktere, amely miatt a törzsvendégek szeretnek oda visszajárni – akik miatt meg az újoncok szeretnének bekerülni. Én ezt a dinamikát Magyarországon még nem látom, csak azt, hogy a legaktuálisabb, háromperces trendek szerint készülnek a kávézók és cukrászdák, amik miatt pár év múlva a tulajok a megmaradt hajukat is kitépik, hogy a már divatjamúlt enteriőrökben miért csökken a forgalom. Február elején Londonban a Hyatt-csoporthoz tartozó The Great Scotland Yard Hotelben szálltam meg - nevéből is adódóan a londoni rendőrfőkapitányság régi épületében. Az ötórai teázásra használt szalonjuk gyarmati stílusban van berendezve, no, például ez a stílus 100-200 év után is tartja magát olyannyira, hogy egy új helynek is bátran választják.
Novemberben volt szerencsém Dohában tölteni egy hetet, itt a Jean Nouvel tervezte, sivatagirózsa alakú Katari Nemzeti Múzeum tetején lévő, a tradicionális katari konyhát bisztrós köntösben propagáló Jiwant emelném ki először is – amely a világhírű, Michelin-csillagos éttermeket üzemeltető francia séf, Alain Ducasse supervizingjával működik 2019-től. A csodás enteriőr különlegessége a helyi gyöngyhalászatra reflektáló mennyezeti dekoráció: a gyöngysorokban az ember feje felett lengedező Swarovski-kristályok értéke összesen 150 millió forint. A másik példám egészen friss, az egy hónappal ezelőtti párizsi útamról való.
A Champs-Élysées mellett található, egy hausmanni stílusú bérpalota komplett manzárdszintjét elfoglaló Le39V fine dining étterem modern környezetet teremtett a klasszikus architektúrának fricskát mutatva, hat emelet magasságban pedig egy betonkaspóban lóg egy komplett olajfa. És éppenséggel nem egy facsemete. Tudom, sokan azon a véleményen vannak, hogy nem ez a lényeg, hiszen Michelin-csillagot sem enteriőrért adnak, azzal nem lehet jóllakni. Én azonban amondó vagyok, a dizájnra és a hangulatra fogunk emlékezni, nem a konkrét ízekre.
Biztos van, aki erre szenzibilisebb, de én azt hiszem, a legtöbb embernek mégis a szeme a legerősebb érzékszerve, amely leginkább segít bevésni az emlékeket. Amelyek, ha jók, akkor visszacsábítanak minket arra a helyre, ahol szereztük őket. Egy vendéglátóegységnél persze a menünek is nagy a szerepe ebben, hogy ízlett-e az étel, olyan volt-e, mint amire készültünk, vagy jobb/rosszabb. Egy jó koncepció itt is sokat segít, annál nincs kétségbeejtőbb (valószínűleg minden szereplőnek) amikor az ember felteszi magának a kérdést, hogy na de itt most akkor mire is gondolhatott vajon a költő/séf. Mert nem állnak össze az ételek, túl van a koncepció gondolva netán absztrahálva. Hoznék megint két friss, londoni élményt az afternoon tea-k világából!
A Science Museum közelében lévő, ötcsillagos The Ampersand Hotel több éve nem változtatott a teamenüjén, olyannyira bevált. (2018-ban ez lett a legjobb tematikus délutáni tea a városban.) A múzeum miatt a teljes koncepció a természettudományok világára lett építve: többek közt bolygószerű sütik, kémcsőben érkező csokipasztillák, összekutyulandó színváltós koktélok, petricsészében tálalt gyümölcszselé. A másik kedvencem a Regent Streeten lévő Hotel Café Royal szálloda kávéháza, ahol egykori törzsvendégükre, Vincent Van Gogh-ra emlékeznek a személye ihlette édességekkel. Mindkettőben telt ház volt, amelyet én a németesen Gesamtkunstwerknek hívott összművészetnek tulajdonítok, amikor enteriőr és gasztronómia szimbiózisban teszi a dolgát, egymást erősítik, nem egyik próbálja a másikat magával húzni.
Fotók: Gosztom Gergő (portré), PR (Scarlet Splendour, In the Unbound Collection by Hyatt, The SET Collection, The Ampersand Hotel, Jiwan / Victor Bellot, Le39V / Yann Deret, Royal Paté)